2011. november 28., hétfő

A Franciágy Krónikái, avagy a türelem, a kimerültség és a bömbölő bébi..

Itt egy idézettel nyitnék barátnőmtől: "Aki nekem azt mondja, hogy a 3. átbömbölt éjszaka után nem jutott eszébe a pálinkás kenyér, az hazudik!" Ez így is van...

Amikor egy nő elhatározza, hogy gyerekvállalásra adja a fejét, valljuk be őszintén, mindenki egy púderszagú babaszobát képzel maga elé (első gyerekesekről beszélek!!!), benne egy édesen szunnyadó/gügyörésző bébivel, ragyogó napsütésben szikrázóan csillogó babakocsit, huncut babamosolyt, stb. Arról valahogy mindenki megfeledkezik, hogy a legangyalibb, legkiegyensúlyozottabb babáknak is vannak rossz napjaik...

Amikor az ember hozzászokik, hogy egy huzamban 10 órát tud aludni, bizony megviselő, amikor 3 részletben alszik 3 órát és éjjel többet van ébren, mint amennyi időt alvással tud tölteni. Talán az első időszak a legkeményebb, amíg az erre az életmódra való átállás meg nem történik (egy hónap után az ember lánya meglepően fitt 4 óra alvással is), apuka és anyuka karöltve zombulnak a lakás különböző pontjain, miközben azon agyalnak, hogy

1) a gyereknek nem lesz kistestvére
2) ezt az egyet is elajándékozzuk

Ilyenkor persze az ember ingerlékenyebb, a mindennapos veszekedések állandóak (mi folyamatosan válni akartunk... 2 naponta...), a gyereknek meg folyamatosan cumit gyömörkész a szájába, hogy talán akkor csend lesz, de rá kell döbbennie, hogy a kis szilikon rész képtelen azt a hatalmas nyílást kitölteni... Ilyenkor az ember a védtelen csecsemőre is rádörren: "Ugyan fejezd már be!" "Kapd már be a cumit és fejezd be a bömbölést!" és még sorolhatnám, amit később nyilván nagyon szégyel, dehát ott, akkor...

Nekem az adott erőt, hogy az egyik neves újsában (Anyák Lapja) olvastam a pszichológus válaszol rovatban, hogy normális, ha az anyuka néha türelmetlen, hiszen fáradt, és sok esetbe tehetetlen (pl. hasfájás), emiatt senki ne érezze rosszul magát. Hát én így is tettem :D

Szóval sejtettem én, hogy húzós lesz az eleje, de nem hittem, hogy ennyire. Ráadásul én még mélyen hallgathatok, a gyerek éjjel csak 1x kel, gyorsan végez, általában azonnal visszaalszik. Mi lenne velem, ha 4-5x kelnénk éjjel és 2-3 órákat töltenénk ébren? (egyszer, csakis egyszer kipróbáltam... hosszú távon kikészülnék, pedig hány ilyen baba van!!!)

De!!! A másnap rámvillantott mosolya, amikor összegömbölyödve hozzámbújik, amikor lelkesen magyaráz igazából kárpótolnak mindenért. Na EZÉRT lesz Samukának kistesója is :)

2011. november 25., péntek

Forog...

Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. A gyerekem nincs egy hónapos és magától simán megfordul. Az apja hasra tette, mondván, ha már úgyis üvölt, hátha kijönne az erőlködéstől néhány puki. Samu fogta magát és visszafordult a hátára. Az apja nem adta fel, újra hasra tette. Ekkor értem be. A fiam kifeszült, kihúzta a karját maga alól és már az oldalán is feküdt. Innen már csak egy bömbi volt és a hátán sivalkodott. Pedig mindenhol azt olvastam, hogy 3 hónaposan forognak a babák...  persze hátról hasra nem fordul. Meg tudná csinálni, de nem teszi (pelenkázón szokta gyakorolni, hogyan lehet peluscsere közben leesni, így lassan arrébb húzom a pelenkázó lapot, hogy hogyha isten ne adja esne is, akkor is a kiságyba). Utál hason. Evvan...

2011. november 24., csütörtök

És már 4 hetes!!!

Sok minden történt egy hét alatt. Nevezetesen, hogy átléptük a 4 kilót, tegnap szám szerint 4,27et mutatott a mérleg :) Emellett 59 centi a fiatalúr, na nekem ezek után senki ne mondja, hogy 51 centivel született, az lehetetlen!

Ma reggel először hozzámbújt Samu, soha ilyen még nem történt. Reggel sírt, kivettem, tettrekészen  a szájába építettem a Cumikát, és felkészültem a szokásos háborúra, ehelyett legnagyobb meglepetésemre a fiam összegömbölyödött, "átölelt", belefúrta a fejét a köntösömbe és elaludt. A meglepetéstől sírni is elfelejtettem, pedig a szívem legmélyéig hatolt a pillanat. Aztán így aludt 7ig kb., míg én olyan dolgot csináltam, amiről azt hittem, már soha az életben nem lesz rá lehetőségem: olvastam! Aztán kimentünk a konyhába, és kis nyűszürke után nekiállt beszélgetni a cicával. Egyre többször van hangja is amúgy, ami szintén meglepett, majd amitől lementem hídba: beszéltem hozzá, vigyorogtam és visszamosolygott!!!! Mondta a védőnő, hogy sokkal fejlettebbnek tűnik szellemileg a koránál, de ez engem is meglepett...

Én jól vagyok, a vérzés már csak barnázgatás, jövőhéten már kérhetek időpontot is 6 hetes kontrollra :) A tejem nagyon lassan, de talán szaporodásnak indult, hálás köszönet ezért Katának! :) Igaz kimerítő, hogy újra szoptatok éjjel is, hogy mindig fejni kell szoptatások után (meg ugye nekünk van még egy tápszeres kör is), de simán megéri!!!

Holnap megyünk hasi és koponya UH-ra, protekcióval egy kicsit nagyon hamarra lett időpontunk :D

2011. november 21., hétfő

A szoptatásról - ahogy én látom...

Muszáj ez a poszt. Sokat agyaltam, megírjam-e, de végül úgy döntöttem, megírom.

Nálunk a teljesen természetes dologból eléggé központi kérdéssé vált a dolog. Az egész a kórházban kezdődött, ahol is nem nagyon sikerült a kicsit mellre tenni, és sokszori könyörgés ellenére sem segített senki. 2 napnak kellett eltelnie, mire valaki vette  a fáradtságot, és megmutatta, hogy csináljam. Végül azonban édesanyám javaslata és a fekveszoptatás hozta meg a várt sikert. Ekkor már majdnem egy hetesek voltunk...

Azóta is küzdünk, harcolunk. Amikor észrevettem, hogy Samu csak fogy és fogy, elkezdtem rettegni, hogy eltiltják az anyatejtől (ekkora marhaságot), rengeteget sírtam emiatt, aminek az egyenes ági következménye az lett, hogy még kevesebb lett a tej :( ezt követték a kétségbeesett kísérletek, az alkoholmentes sör, a teák, a homeo, a tej, sok alvás, sok folyadék, mogyoró, madártej, minden hiába. És Samu csak fogyott és fogyott... aztán kiváltottuk a tápszert és fellélegeztem. A fiam nem volt többé éhes, és szépen hízésnak indult. A tejem is elkezdett szaporodni. Aztán hazament anyu...

Én sokáig irigyeltem mindenkit, akinek elég teje van, meg aztán azokat is, akiknek nincs egyáltalán. Amikor bevezettük, hogy éjjel csak tápszert kap a gyerek, én meg fejek, akkor döbbentem rá, mennyire idegtépő és lélekölő az állandó számolgatás, méregetés, amikor 30-40 perc szopi után csak +10g-ot mutat a mérleg, pedig csont üres a mellem, amikor találomra kavargatom a tápszert, írom minden grammját a megevett mennyiségnek, nehogy túletessem a kicsit (tudom, hogy nem lehet túletetni, de nem akarom felfújni, a tápszer meg nagyon fújja), szóval kínlódás az egész.

Ami erőt ad, hogy az a kevés tej is tej, a szoptatás meg egy külső köldökzsinór, egy olyan kapocs, ami összeköt, és csak minket, talán ezért is szoptatnak sokan olyan borzasztó sokáig. Meghitt kapcsolat ez, még ha sokszor olyan utálatos is (erről kicsit később). Egy szó, mint száz, alapvetően szeretek szoptatni...

Nálunk a szoptatás alapvetően három részből áll:

1) felvezetés - a cicikén kínlódás: bekapja a bimbót, kiköpi, ráharap, majd tépi, cibálja, türelmetlen, nem szív rá... senkinek nem kívánom

2) szopizás: elég türelemmel és buksisimogatással ezt is el lehet érni, kb. 20 perces munka, mire ide eljutunk...

3) levezetés - cicikén cuppogás: tényleges szopi már nincs, a gyerek tulajdonképpen alszik, de a mellemet lehetetlen elvenni tőle, cuppog rajta még vagy negyed órát...

Ami hibákat én garantáltan elkövettem:
1) nem aludtam a kórházban, pedig kellett volna
2) nem aludtam, amikor anyu itt volt
3) nem ettem, mondván, hogy nincs étvágyam
4) nem figyeltem arra, hogy eleget igyak
5) nem voltam elég erőszakos a csecsemősökkel
6) túl későn fedeztem fel, hogy nálunk az időre szoptatás a nyerő
7) a homeos bogyók mellé ittam a tejszaporító teát (később tudtam meg, hogy a kettő együtt apaszt, külön külön szabad csak alkalmazni őket...)
8) későn váltottuk ki a tápszert...
9) hagytam, hogy lelkiismeretfurdallásom legyen a pótlás miatt...

Ezeket csak azért írtam le, hátha másnak is segítség, nekem voltak infók, amik későn jutottak el... :(

2011. november 17., csütörtök

3. hetünk

Hát 3 hetesek lettünk :) sok újdonság nem történt. Tej olyan, mint a magyar népmesék, hol volt, hol nem volt... ma lefejtem 40et, majd berohantam a bömbölő gyerekemhez, aki kiszopizott még 120at, és a jobb mellem még félig volt, máskor 20at alig tudok kicsikarni a melleimből ugyanannyi alvással, ugyanolyan életvitellel... fene érti :( most már nagyjából 150%, hogy Samu pihiszéket kap karira tőlünk, nagyon hasznos lesz, én már most látom. Próbálkoztam az autósüléssel is, de nem kényelmes neki annyira, a kanapéról meg nem lát szét rendesen... szóval jó kis ajándék lesz neki :)

Én a magam részéről még mindig harcolok a gyermekágyis vérzéssel, szerintem soha nem fog elmúlni, ez már szinte tuti... a lakás rohan, kaja szinte sosincs, mivel nincs energiám még főzni is, apuka meg nem nagyon hajlandó, bár tud, így hát ez van alapon általában azt eszünk, amit találunk...

Jövőhéten egy hónapos státusz, akkor már talán többet tudok írni, most 3800g volt a törp hétfőn, meg én 55 centinek mértem, de az csak egy dolog :)



Néhány kép:





2011. november 12., szombat

2 hetesek lettünk!

Jó, még csütörtökön, de akkor is :D

A tej kérdéssel továbbra is küzdünk, már térdig tiszta tej vagyok, ha kiscupi felsír, de a mennyiség még mindig elég tréh. Sok sok barátnő, ismerős ajánlására kipróbáltam az Urtica Urenset (homeos bogyó), első nap a 80-90es hozamból 60 lett, második napra csak 40, így abba is hagytam gyorsan, amíg teljesen el nem apaszt... jó kis tabi lehet, biztosan sokaknak működik, de én ilyen csodabogár vagyok, na :D de még bízok benne, hogy visszajön a tejem, mert jelen pillanatban felborult a mérleg nyelve a tápszer javára, amibe az ember kénytelen beletörődni, de azért bosszantó.

Ellenben viszont a tegnapi fürcsi utáni mérés szerint lassan elérjük újra a születési súlyunkat :) 3650et mutatott tegnap a mérleg, ami ahhoz képest, hogy másfél hete még csak 3400 volt, szép gyarapodás :) emellé szépen kikerekedett a kis pofikája, végre nem olyan soványka szegény, komolyan, a szívem szakadt meg, amikor ránéztem...

Tegnap kipróbáltuk a kiságyat, a kicsi kossal egyből szerelembe estek, egész reggel magyarázott neki :) apával is sokat játszanak már, ha apukája belefúj a nyakába, aztán ad neki egy puszit, hatalmasakat vigyorog :) szóval végre nem csak akkor van már vigyorex, ha tele a pocak :)

Egyre több mindent meg tud már fogni, és mindenre nagyon érdeklődően néz, de azért még teljesen koordinálatlanok a mozdulatai. A szájbólcumikitépő mozdulat az, ami abszolut tudatos, meg a nem kérek már cicit mozdulat, a többi még nem nagyon... szépen fordul oldalra, nekem is meglepő módon, ezt már jó pár napja csinálja, főleg a délutáni alvásoknál, amikor az ágyon pihizünk, simán odabújik hozzám :)

Elkezdtük szedni a Vigantolt, kipróbáltuk a "szupernyuszit" (Libero), nem vagyok elájulva, a gyerekem állandóan tarkóig tiszta pisi... bár legalább a kakamanót benn fogja, ez is valami...

Képeket majd hozok, de most ébredezünk, mennem kell...

2011. november 10., csütörtök

Születésünk története

Végre van időm, mert ez ugye mindenképpen hosszabb lélegzet vételű bejegyzés lesz.

Kezdjük a legelején, 26-a, reggel 1/2 8. Szokás szerint a szülészeten kezdtem, rutin túlhordós NST. Fain volt, 30 percig ültem a gépen, közben ugráltak körülöttem, nézték a papíromat, nem mondtak semmit, mondom, tuti baj van... Utána a dokim is elszaladt a papírommal, ahelyett, hogy csak aláírta volna, na mondom, kész... kiderült, hogy baj nem volt vele, csak beszélni akart velem. Kérdezte, hogy vannak-e fájások, mondom, vannak, de ritkák és rendszertelenek. A doki teljesen felvillanyozódott, akkor nézzük meg, lehet, hogy holnap tud indítani! Ennek bevallom, én is megörültem. Mivel a vizsgáló foglalt volt, tudtunk még pár szót beszélni, hogy zajlik az indítás, mi az a bemutatás, kérdezte a dokim, hogy meddig tart a ciklusom, nem-e számoltak el, mondtam, hogy én ma szülök szerintem, mert ma telik le a 266. nap, mivel tudom, mikor fogant a baba, és mindenképpen éjjel. Közben kiürült a vizsgáló, megnézett a doki, szűk egy ujjnyi, ezzel nem indítunk szülést. Úgy búcsúzott, hogy holnap akkor amnioszkópián találkozunk, de én mondtam neki, hogy szerintem hamarabbi lesz a viszontlátás.

Hazajöttem, tettem vettem, dél körül éreztem, hogy a keményedéseknél húz a derekam. Még kivittem a kabátokat az Auchanba kitisztíttatni, meg vettem ezt azt, de már úgy hívtam a férjemet 3kor, hogy siessen haza, mert szerintem hamarosan szülünk. A válasz: "Persze, persze, sietek..."

4re hazaért a drágám, addigra elmúlt minden fájásom, keményedésem, minden. Teljesen elkeseredtem, mert nagyon babázni akartam már és beleéltem magam, hogy spontán beindul a dolog... megbeszéltük, hogy "apázunk" még egy utolsót, hátha holnap tényleg mégis tudnának indítani, vagy beindulna a dolog magától. Félig meddig belemerültünk már egymásba, amikor azt éreztem, hogy valami kiömlik belőlem. Nem nagy mennyiség, gondoltam, csak valami folyás. Még örültem is, nem kellett síkosító. Még nem értünk a dolgok végére, amikor jött az első fájás. Vagyis én csak azt éreztem, hogy görcsöl a hasam. Azt hittem, ez is csak olyan mensiszerű görcs lesz, amiről írtak máshol a csajok, nem foglalkoztam vele (bár nagyon fájt...). Amikor végeztünk, éreztem, hogy WC-re kell mennem, azonnal, egyéb nagyobb dolgaimat elvégezni, hát felpattantam, fitten fürgén, újabb fájás, újabb adag trutyi. Térdig folyt csak, vízszerű volt, de még akkor is csak azt hittem, hogy folyás. Mikor végeztem a WC-n láttam, hogy vérzek, de azt hittem, az aranyerem, kijött ugyanis a terhesség alatt (halleluja). Utána tus, na mondom, erre garantáltan elmúlnak a fájások, mindig ez van. A fenéket, felerősödtek, közben folyt belőlem a vízszerű trutyi is meg a vér is. Ideje időt mérni.

Ekkor volt 6 óra, én még mindig nem mertem kórházba menni, mert hazaküldenek és kiröhögnek, mint a 33. héten (na jó, akkor nem röhögtek ki...), pedig stabil 2 perces fájásaim voltak és tena lady-vel közlekedtem otthon. 7kor döntöttem úgy, hogy csak menjünk be, mert ha szivárog a víz, abból baj is lehet, főleg a szülésindító előzmények miatt, így 1/2 8kor bepattantunk a kocsiba (már amennyire pattogni lehet akkora hassal), és 8ra be is értünk a kórházba.

Tébláboltam legalább 2 kört, mire az egyik szülésznő megkérdezte, hogy mit szeretnék. Mondtam, hogy szerintem szülök, mire ő: ezt miből gondolja? Én: hát ő.. izé... Ő: De mégis, folyik, vérzik, fáj? Én: nagyjából ebben a sorrendben... Itt kezdődött a röhögve szülés :D

Feltettek CTG-re, szabályos fájásaim voltak, a gép 120 körül mérte őket. Felvették az adataimat, közben előkerítették az ügyeletes dokinőt, mert ugye mondtam, hogy folyok. Megkerült a doki, felfeküdtem az asztalra, megvizsgált, szűk egy ujjnyi, na mondom, ennyi, mehetek haza, nézi, nézi, hát ő nem látja, hogy meg lenne bármi is repedve, előveszik az amnioszkópot, benéz, hát itt semmi nincs megrepedve, a folyást biztosan csak képzeltem, jött egy erősebb fájás, mire engem újra elöntött a víz. Ok, szivárog a magzatvíz, a felső méhcsúcs repedhetett meg.

Átöltöztem, a dokinő is írt egy kisregényt, elvittek a szülőszobára. Innen elsétáltam az előkészítőbe, borotválás (otthon rendeztem, így elmaradt), kérdezték, hogy beöntést kérek-e, naná, hogy kértem! Végeztem, letusoltam, addigra beért a dokim, megvizsgált ő is, bő egy ujjnyi, burkot repesztett, és vártunk. Jókat nevettünk közben, nagyon jó humora van a szülészemnek, bár mondta, hogy kevés vajúdó kismamát látott eddig, akinek ennyire jó lett volna a kedve :D

Visszamentem a szülőszobára, és apukával együtt vártunk. Néha felkötöttek CTG-re, nem volt valami jó az érték, de nem volt baj, azt mondták. Sétálgattam, a labdára nem nagyon akartam ráülni, minek. Néha bele-bele kellett kapaszkodnom a mosdó szélébe, amikor jöttek a fájások, de semmi extra. A férjemmel jól elvoltunk, beszélgettünk, összebújtunk. Amúgy is csak ketten voltunk.

Óránként jöttek vizsgálni, de a bő egy ujjnyin nem jutottunk túl. Éjfélre leálltak a fájások is, így nem volt mese: oxitocin. Még ez sem volt veszélyes, ráültem a labdára, Bandesz a hátam masszírozta, nagyon jól viseltem. Talán ott kezdődött az igazi hegymenet, amikor a szülésznő megkért, forduljak oldalra. Itt bizony már néha üvöltöttem, és hát párszor félkómásan az epidurálra is rákérdeztem, de már nem adták be. Utólag nagyon örülök neki! Mindig azt kérdeztem, mennyi még. Egy óra, másfél óra... mindig ilyen válaszokat kaptam.

Aztán kettő felé bejött az orvosom, mondta, hogy forduljak a hátamra, és ne tartsam vissza, nyomjak nyugodtan annyit, amennyi egy sóhajtásba belefér. Isteni megkönnyebülés volt, a fájások is elviselhetőbbé váltak és éreztem is, hogy haladunk végre. Negyed 3kor ígéretet kaptam, hogy még 2-3 fájás és csinálunk próbanyomást. Mivel a főpróba remekül sikerült, még egy-két fájást vártunk, és engedélyt kaptam: nyomhatok. Nagy csalódás volt, hogy nekem ez sem olyan volt, amilyennek elmesélték, nem volt kakilási ingerem, ahogy a nagykönyvben le van írva, ezért nem is gondoltam volna, hogy már itt tartunk. Viszont nyomni nagyon jó volt. Tényleg a finish a legjobb, amikor az ember egyrészt már tudja, hogy mindjárt vége, másrészt már annyira el van zsibbadva, hogy semmit nem érez...

Kb. az 5. fájás környékén szóltak, hogy már megsimogathatom Samu buksijának a tetejét, de mocsok módon én kihagytam... Amikor gátat metszett a doki én csak az ollót láttam, mondta, hogy gátat vágott, mondtam, hogy tudom, láttam, erre ő: maga nem nyomott éppen? Mondom, azt hiszem, de... akkor miért nem volt csukva a szeme? Ezen is jót nevettünk (nem tudom, ki az a marha rajtam kívül, aki éppen a kitolási szakaszban jár és még akkor is röhög :D ) Még pár nyomás és kint volt. Felsírt.

Mit molyolnak már??? Nem adták ide azonnal. Mi a baj? Aztán egyszer csak megjelent egy csupasz, visító kis test a hasamon. Akkor már én is sírtam. Csak annyit tudtam neki mondani, hogy "Szerbusz kicsikém, üdv a nagyvilágban" és potyogtak a könnyeim. Olyan nagy volt és olyan hihetetlen, hogy ő az én kisbabám. Aztán elvették, elvitték, rendbetették, apuka lelkesen asszisztált. Engem összevarrtak, mondták, hogy a kicsinek a nyakán volt a köldökzsinór, ezért lihegett valószínűleg közepesen, de semmi baja nincs és csak ez számít. Aztán visszahozták, de még mindig annyira hihetetlen volt, hogy ezen a csodán én most keresztülmentem, és hogy vége és hogy új lappal indulunk egy új csoda felé.

Megszületett a kisfiam, vele együtt született egy édesanya, egy édesapa és egy család...

2011. november 6., vasárnap

Első hetünk itthon

Vasárnap hazaértünk, innen indult valahonnan önálló, közös megpróbáltatásaink sora.

Hála égnek átjött édesanyám segíteni, nagy nehezen beadtam a derekam, és elkezdtem fekve szoptatni. (Tiltakoztam ellene, mondván, hogy be fog szokni az ágyba, de eddig erre semmi nem utal...) Sokkal könnyebb volt, bár nem értettetem, hogy miért sivalkodott a jobb mellem láttán, ez eléggé kiakasztott (akkor még finoman fogalmaztam...) Azt hiszem hétfőre virradó éjszaka szántam rá egy bő 2 órát, és átmasszíroztam az addigra már "nemszeretem cickónak" elkeresztelt jobb mellemet, ki is préseltem belőle vagy 20ml tejet (tudom, hogy nem sok, majd később írok róla, miért csak ennyi volt), utána könnyebb lett szopizni, így elmúlt a nemszeretem cickó szindróma. Ha bárki mondja, hogy csak ennyi a gond!

Nagyon örültem amúgy, hogy törpögő átalussza az éjszakát és nappal is 5-6 órákat alszik, erre megkaptuk, hogy nem jó ez így, mert nem fog hízni a gyerek, és szoptassak igény szerint, és lehet, hogy tápszerrel hozzá kell táplálni (védőnéni mondta). Ezt nem értettem teljesen, hiszen Samu jól van, sokat pisil, kaka is volt, kiegyensúlyozott és általában annyit szopizik, amennyi kell neki, vagyis én úgy vettem észre, hiszen szopi után mindig alszik egy nagyot... na mindegy, hát majd kiderül, mi lesz, csak ez a tömjük a gyereket dolog nekem annyira nem tetszik.

Na mindegy, ezen megijedve és felbuzdulva másnap nekiálltam igény szerint szoptatni, felborítva a napirendünket, így az egész napom egybefolyt, szoptatás-fejés-szoptatás-fejés... az eredmény: másnapra majdnem teljesen elapadt a tejem... ki is borultam amúgy rendesen, sírtam, befordultam, világgá akartam menni, elegem lett mindenből.

Kiváltottuk a tápszert, hozzátáplálni viszont csak egyszer kellett, aludtam egyet a nagy depressziómra, és azóta 70-80 miliket szoptatok, igaz ugyanúgy csak 4-5 óránként, de már nem érdekel... a kicsi úgy fest, szépen hízik, vagy legalábbis nem fogy... én meg ezt a 4-5 óránkénti szoptatást úgy veszem, hogy igény szerinti, mivel általában nem tudom felkelteni, gondolom, nem éhes...

Nagy mumus volt a cumi, mert ugye a cumizavar, és majd nem fog tudni szopizni, blabla, hát büszkén és boldogan jelenthetem, hogy a gyerekemnél ez nem jelentkezett, szépen szopik, sőt, a cumisüveg sem kavart be, amiből a lefejt tejcsit kapja...

Amúgy sokat vagyunk már fenn, ilyenkor tüneményesen elnézelődik, vagy anyával beszélget, az éjszakákat átalussza, naponta 2-3 kakis pelus mindig van, de pisis is nagyon sok, szépen ügyesen szopizunk, mit is mondhatnék még :)

Délutánonként anyósomék hordják sétálni, ez nagyon jót tesz neki, az étvágya is jobb lesz, meg le is nyugszik, végül is még csodaszép az idő :) A kölcsökcsonk asszem az 5-6. napon leesett, maradt alatta egy kis vadhús, azt hétfőn lelápiszolja a doktorbácsi :) viszont csúnya kiütéses már mindene, azt mondták, erős, zsíros a tejem, azért ilyen... hát úgy legyen :)

Teszek fel még pár képet, aztán megyek fürdetni :)