Első téves riasztás

Tegnap ezen is sikeresen túlestünk. Főpróbának végül is nem volt rossz, legalább az kiderült, semmiképpen nem szülünk majd itthon :)

A történet a következő képpen alakult:

Lefeküdtem olyan 10 körül, nem voltam igazán álmos, mint inkább kissé zaklatott, barátnő ügy, már lassan egy fél éve "szakítottunk", de azért vannak dolgai, amik még felkavarnak. Na mindegy, a lényeg, hogy lefeküdtem aludni, sok forgolódás után meg is érkezett az álommanó, yupééé. Egyszer csak arra ébredek, hogy őrült módon száguld el a ház előtt egy busz (az egyik BKV csoda itt jár a házunk előtt), hmmmm - gondoltam - már negyed 5 van? Tiniket is hallottam a közeli suliudvaron randalírozni, valahogy nem állt össze a kép... hajnal 1/4 5kor a tinik már otthon alszanak. Addig agyaltam ezen, hogy elment még egy busz (azaz eltelt kb. 20 perc), de Bandeszom ébresztője sem szólt, meg a Nap sem tervezett felkelni. A telefonom a mesében sem, hát a Nap helyett felkeltem én, kicsoszogtam a konyhába és elszörnyedtem, hogy még csak 1/2 12 van. Gyorsan vissza is feküdtem, mert nekem aludnom kell. Csak ugye nem ment. Agyaltam, agyaltam, vajon mi baja lett a barátnőmnek anno, mi baja van a férjemnek (ő is beszólt tusolásnál), mi lesz velem, ha inzulinos leszek (ettől jól betojtam, hiába nagy a pofám, hogy a gyerekért mindent! ), majd amikor már teljesen behergeltem magam, felkeltem, hogy igyak egy citromfű teát, mert világossá vált a számomra, hogy ebből így nem lesz alvás. Ekkor volt éjfél.

Kicsoszogtam a konyhába, forraltam vizet, megcsináltam a teát, közben nekiláttam az előző nap elhanyagolt üvegmatricáknak, amiket az ajtókeretre szánok, mondván, addig sem agyalok. Az idő ment, a matricák haladtak, a tea hűlt. Nagyjából 3/4 1kor megittam a löttyöm, aztán abban a boldog hitben, hogy na majd ettől alszom, visszafeküdtem. Aludni viszont csak nem tudtam.

Egy óra magasságában enyhe görcsöket kezdtem érezni, de nem törődtem vele, annyiszor volt már ilyen, majd elmúlik. Amíg bárkinek a fejében meg nem fordul: nem a teától volt, mindig iszok lefekvés előtt, mert különben nem tudok nyugodtan aludni, se előtte, se azóta nem csinált gondot!! Na szal enyhe görcsök. A baj ott kezdődött, hogy nem akartak múlni, egyre erősödtek, 1/2 2 magasságában pedig szagatottá váltak, és egy görcshöz elkezdett egy keményedés is tartozni. Felkeltem, vettem be 2 szem magne b6-ot (más nem nagyon volt itthon), na, ez majd jól elmulasztja minden gondom, majd visszafeküdtem, hátha el tudok aludni. Nem ment.

3/4 2 felé már hasított egy egy görcsnél a derekam, végig a gerincem, és az egész kismedence szakasz, de annyira, hogy a meszet tudtam volna kaparni a falról. A keményedések annyira erősek lettek, hogy egybefüggő betonként állt össze a hasam minden összehúzódásra. Ennek a fele sem tréfa, ideje időt mérni.

4 perc, 6 perc, 5 perc, 3 perc, 7 perc... megnyugodtam, ez teljesen rendszertelen, következő fázis, kivánszorogni a fürdőbe és venni egy jóóóóóóóóóóóóó meleg tust. Beálltam a tus alá, jól esett, és bár a hasam továbbra is betonkemény lett időnként, de legalább a görcsök elmúltak. Kivánszorogtam a víz alól, de az örömöm nem tartott soká... mire megtörölköztem, a következő keményedés már újra éktelenül fájt. Közben felkelt apa is, agyaltunk, hogy mi legyen. Én nem nagyon akartam bemenni az ügyeletre, áááááááááááá, ezek csak jóslók, teljesen rendszertelenek, majd elmúlnak.

1/2 3kor már a konyhában tanakodtunk, menjünk, nem menjünk. Közben ittam még egy magnézium sandozt, hátha, de semmi nem történt. 3/4 3 felé tűnt fel, hogy az egyre erősödő fájásaim beálltak stabil 5 percesekké... Itt mondtam azt, hogy meggondoltam magam, menjünk be! Gyorsan összedobáltam a cuccaimat a hátizsákomba, felöltöztünk, ittunk egy kis kávét (mert azért egyikőnk sem aludt túl sokat és én igyekeztem felkészülni a legrosszabbra is), aztán indultunk. Volna. A kocsi nem indult. Ekkor már fél 4 volt, az 5 perces fájások megvoltak, de enyhült a fájdalom. Akkor viszont már nem mertem azt mondani, hogy akkor hagyjuk, maradjunk mégis, párom így is dög ideg volt.

Nagy nehézségek árán csak utólérte a szüleit, az édesapja egyből jött a másik autóval, mi pedig mentünk. 4 óra felé értünk be a kórházba. Akkor már csak keményedtem, me egybefüggően görcsölt a hasam, de annyira már nem volt veszélyes. De akkor már mindegy volt, itt vagyunk, nézessük meg inkább magunkat, az a biztos.

Kalandos volt bejutni a kórházba is, jobban őrzik, mint az Alcatrazt, de végül nagy nehezen megoldottuk. A szülészeten egy nagyon aranyos szülésznő nyitott nekünk ajtót, gyorsan átbeszéltük, mi történt, mondta, hogy vetkőzzek le, mindjárt hívja a doktor urat. Ekkor jött némi pánik: na vajon ki az ügyeletes??? A Margit az a kórház, ahol ez a csekélységnek tűnő kérdés még véletlenül sem az. mire végeztem a vetkőzéssel mosolyogva visszatért a szülésznő: hát mégsem kellett volna vetkőzni, először csinálunk egy CTG-t. Kaptam egy takarót a derekam köré és rám kötötték a gépet. Samu szíve viszonylag egyenletesen és eléggé megnyugtatóan dobogott, egészen a következő keményedésig, amikor felment 178ig, majd kiakadt a gép. Minden bevörösödött rajta és istentelenül sípolt. Borzasztóan megrémültem, nem különben dedem apja is, ő már szaladt is volna valakiért, hogy baj van, amikor abbahagyta a kütyü a sípolást és tovább zakatolt egy nagyjából stabil 164-155-ös frekvencián. Ettől függetlenül azt a fél percet senkinek nem kívánom!

Visszatért a szülésznő, megnézte a görbémet, szerinte teljesen rendben van, nem mutat fájástevékenységet. Ekkor megjelent az ügyeletes orvos. Egy egész Himalája esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy a Magyar doktor az. Annyira nem ismertem, de vannak orvosok, akiknél még látatlanban is garantáltan jobb. Nem okozott csalódást.

Megnézte az CTG papíromat, megkért, hogy feküdjek fel a vizsgálóra, páromat kitessékelték. Szólt a doki, hogy ha jön egy ilyen keményedés, szóljak, de az bizony már nem jött több. Vártam, vártam, aztán átjött a doki, "na mi van, elmúlt?" Hát mondom, úgy fest... Megvizsgált, mondta, hogy szerencsére végig zárt vagyok, C3000-et írt a papíromra is, aztán lemásztam az aszztalról és a hasam újra olyan kemény lett, hogy lépni sem tudtam tőle. Feküdjek vissza, de persze mire visszaküzdöttem magam, megint elmúlt. Akkor már nem foglalkoztatott, zárt vagyok, Samu jól van, más nem számít. Felöltözhettem.

Magyar doktor megírta a zárómat, mondta, hogy ő nem vett észre bajt, de persze nyugodtan maradjak bent pár napra. Megkérdezte, merre lakom, sok idő-e beérni, aztán újfent felajánlotta, hogy befekhetek, ha attól nyugodtabbnak érzem magam, ha félek attól, hogy otthon mégis beindulna a szülés. Mondtam neki, hogy ha nem lenne muszáj, én nem feküdnék be, ha nincs baj, akkor megnyugodtam, csak nem tudtam, mi van, gondoltam inkább 2x feleslegesen, mint 1x ne, amikor kéne. Ebben egyet értettünk, hiszen kinek hiányzik egy koraszülés??? Megkérdezte, mit csináltam otthon, amivel enyhíteni próbáltam a tüneteket, elmondtam a forró zuhanyt, a magneb6-ot, a magnézium sandozt, említettem, hogy amíg magnerotot szedtem, sosem volt ilyen baj, csak az elfogyott, aztán a magneb6-ot még Burik doktor írta anno, gondoltam, akkor biztosan jó. Hát nem jó, szedjem a magnerotot, napi 3x2-t. Megígértem, hogy így lesz.

El lettem engedve, majd mégsem. A dokinak eszébe jutott, hogy UH-n csak meg kéne nézni, hogy minden rendben van-e, mert hátha mégis valami baj van, így bementünk a női ambulancia vizsgálójába és a "szokol" típusú UH géppel körbenéztük a manót. Ekkor jött a hideg víz a nyakamba. "A fekvése faros, eddig is ilyen volt?" Nem akartam hinni a fülemnek! Persze így visszaemlékezve már tudom azt is, mikor fordult vissza, de egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy az én okosbuksim visszafordult. Hát ez nem lehet igaz... Mondtam, hogy 30. heti UH-n még koponyavégű volt. "Akkor biztosan ez volt a baj, most fordult vissza." Eszem ágában nem volt vitába bonyolódni, legyen, akkor már hatott a sandoz, már egészen jól voltam. Akkor már mindegy volt.

A doki végigméregette a manót, és!!!! Életünkben először kaptunk egy UH képet, igaz csak a combikájáról, mivel, a doktor szavaival élve "nem túl fotogén a gyermek", de én akkor is meglepődtem, sosem szoktak képet adni, nem hogy még szabadkozzanak is, hogy miért csak egy lemért combcsontról kapunk fotót... :S Szóval itt vált teljesen bizonyossá, kinél fog a kistesó megszületni :) Feltéve persze, ha elvállal minket, de ez még a jövő zenéje, még Samu is bent van...


Megbeszéltük, hogy hogyha a gyerek így marad, akkor az sajnos császár mindeképpen, de ne aggódjak, még megfordulhat (azóta minden délután meg a nyégykézlábazás és egyéb babafordító trükkök, estébe nyúló lelkizés és sorolhatnám, nem tudom, ér-e majd valamit...). Kaptunk az UH-ról is egy zárót és el lettünk engedve. Szorgos bocsánatkérések közepette búcsúztunk, de a doki biztosított minket affelől, hogy semmi gond, és hogy ő ezért van benn, és hogy nagyon jól tettük, hogy bejöttünk.

Bevallom, nekem szent meggyőződésem volt, hogy szülünk, hiszen minden klappolt. Meglepődtem ugyan, hogy egyből 5 perces fájásokkal kezdtünk, de láttam én már hasonló érdekességeket, így ezen sem lepődtem meg különösebben... Kicsit szégyelltem magam hazafelé, hogy mindenkire a frászt hoztam a semmivel, és az sem nyugtatott meg, hogy de hát még sosem szültem, honnan kellett volna tudnom, az sem különösebben, hogy jobb volt inkább bemenni és a többi ilyen jellegű gondolat sem... Eléggé gányul éreztem magam. De a legfontosabb, hogy Sámuel fiamnak semmi baja nem lett, a többi miatt meg már főjjön az én fejem :D